Ha egy nagycsoportos gyerek szüleit megkérdezzük, hogy szerintük mit kell tudnia egy gyereknek az iskolakezdéshez, a legtöbb szülő tanácstalan, de valószínűleg hamar szóba kerülnek a számok és a betűk. Azonban az iskolaérettség ennél sokkal többről szól.



Sőt, én azt mondanám, hogy egy leendő elsős esetében sokkal kevésbé érdekes, hogy ismeri-e már a B betűt, mint az, hogy képes-e tíz-tizenöt percig odafigyelni valamire, amit nem feltétlenül érdekli. Megérti-e, ha a tanító azt mondja: „Vegyétek elő a füzetet, nyissátok ki a következő üres oldalon, és tegyétek a ceruzát a vonalra!” Megjegyzi-e ezt a néhány egymást követő utasítást? Megtalálja-e közben a füzetét? És ha a mellette ülő Pistike éppen leejti a tolltartóját, vajon onnantól Pistike tolltartójával foglalkozik, vagy vissza tud térni ahhoz, amit csinált? Ezek már sokkal érdekesebb kérdések.

De mit jelent tulajdonképpen az, hogy iskolaérett?

Egyszerűen úgy fogalmazhatnám meg, hogy az iskolaérett gyerek eljutott a fejlődésben arra a szintre, ahol az idegrendszere, a teste, a gondolkodása, a figyelme, a beszéde, az érzelmi és szociális képességei alkalmassá teszik arra, hogy boldoguljon azokkal a kihívásokkal, amelyeket az iskola támaszt.

Érdekes egyébként, hogy a hivatalos meghatározás sem azt sorolja, hányig kell tudni számolni, vagy hány betűt kell felismerni. Az Óvodai nevelés országos alapprogramja három nagy területet emel ki: testi, lelki és szociális érettségről beszél. Ide tartozik többek között az összerendezett mozgás és finommozgás, a megfelelő észlelés és téri tájékozódás, a szándékos figyelem és emlékezet megjelenése, az érthető beszéd, valamint az együttműködés, a szabályokhoz való alkalmazkodás, a feladattudat, a kitartás és az önállóság. Vagyis hivatalosan is egy összetett fejlettségi állapotról, és nem egy megtanulandó tudáslistáról beszélünk.

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy mindennek tökéletesen kell működnie.

Hatéves gyerekekről van szó, nem apró felnőttekről. Egy iskolaérett gyerek is elfárad, elkalandozik, néha elfelejti, mit mondtak neki, lehet rossz napja, megsértődhet, és időnként természetesen jobban érdekli, mit csinál a padtársa, mint a munkafüzet.

A kérdés inkább az, hogy azok a képességek, amelyekre az iskolai tanulás épülni fog, megfelelően kialakultak-e. Ezeket nevezzük többek között részképességeknek.

Nézzük meg például, mi történik, amikor egy gyerek olvasni tanul!



Mi, felnőttek már annyira automatikusan olvasunk, hogy nehéz elképzelnünk, milyen elképesztően bonyolult feladat volt ezt valamikor megtanulni.

Gondoljunk csak bele!

A gyerek először ránéz egy betűre. Fel kell ismernie, hogy amit lát, az egy betű. Meg kell különböztetnie a többi betűtől. Nem árt, ha a b, d és p nem teljesen ugyanaz számára, pedig tulajdonképpen nagyon hasonló formákról beszélünk, csak más irányba fordulnak.

A látott betűhöz hozzá kell kapcsolnia a megfelelő hangot. A hangokat is meg kell tudnia különböztetni egymástól. Aztán jön még néhány betű. Ezeket balról jobbra sorban fel kell ismernie, egymás után ki kell mondania, és közben az első hangot sem szabad elfelejtenie addigra, mire az utolsóhoz ér.
Végül pedig ebből az egész betűsorból egyszer csak össze kell állnia egy értelmes szónak, és meg kell jellennie a fejében a szóhoz kapcsolódó jelentésnek.

És akkor még mindig csak egyetlen szót olvasott el.

Nem mondatot. Nem mesét. Szövegértésről pedig még egyáltalán nem beszéltünk.

Ehhez az egyetlen szóhoz már kellett a vizuális észlelés, a vizuális differenciálás, a hallási észlelés, a hallási differenciálás,a téri tájékozódás, a sorrendiség, a figyelem, az emlékezet és a beszéd megfelelő működése.

Ha pedig ezek közül valamelyik bizonytalanabb, az olvasástanulás nehezebbé válhat.

Ugyanezt természetesen végigjátszhatnánk az írással vagy akár egy egyszerű matematika feladattal is.

Ebből már látszik, mennyire fontos, hogy rendben vannak-e azok az alapok, amelyekre építkezni lehet.

És ezek az alapok nem csak az asztalnál fejlődnek

Ez talán az egyik legfontosabb dolog, amit érdemes tudni.
Ha szeretnénk egy nagycsoportost felkészíteni az iskolára, nem az a legjobb megoldás, ha leültetjük egy halom feladatlappal, és elkezdjük vele előre megtanítani az első osztályt.

Sőt.

Egy hatéves gyerek rengeteg dolgot tanul játék közben, különösen, ha a számára kínált játékok a fejelsztési célokat szem előtt tartva, a pedagógus által tudatosan vannak összeállítva.

Amikor társasjátékozunk vele, akkor figyel, számol, betartja a szabályokat, kivárja a sorát, emlékszik arra, mi történt korábban, és ha éppen nem ő nyer, az remek alkalom a kudarctűrés erősítésére.

Amikor mesét hallgat, fejlődik a figyelme, a beszédértése, a szókincse, az emlékezete és a képzelete.

Amikor Legóból épít valamit egy minta alapján, nagyon komoly téri és vizuális feldolgozás zajlik.

Amikor gyurmázik, vág, rajzol, tép, ragaszt vagy gyöngyöt fűz, a kezét készíti elő többek között arra, hogy később képes legyen megfelelően irányítani a ceruzát.

És akkor még nem beszéltünk a mozgásról.

Mi köze a mászókának az olvasáshoz?



Első hallásra talán nem sok.

Pedig a mozgásfejlődés és a későbbi tanulási képességek fejlődése nagyon szorosan összefügg. Futás, mászás, egyensúlyozás, labdázás, ugrálás közben nem egyszerűen „lefárasztjuk” a gyereket. Folyamatosan fejlődik a testsémája, az egyensúlya, a téri tájékozódása, a két testfél együttműködése, a mozgástervezése és még számos olyan idegrendszeri működés, amelynek később az iskolapadban is hasznát veszi.
Ezért fordul elő az is, hogy bizonyos tanulási nehézségek esetében mozgásfejlesztést javasolnak. A szülő ilyenkor néha teljes joggal néz furcsán: „De hát nem az olvasással van problémája?” De igen. Csak nem biztos, hogy ott van a probléma gyökere.

Mit tehet a szülő?

Elsősorban hagyja a gyereket gyereknek lenni.

Mozogjon sokat. Másszon, hintázzon, biciklizzen, labdázzon. Rajzoljon, gyurmázzon, építsen. Játsszanak társasjátékot. Meséljenek neki, és beszélgessenek a meséről. Kapjon kisebb feladatokat otthon, amelyeknek van kézzel fogható, szemmel látható eredménye. Tanulja meg, hogy néha várni kell. Néha veszíteni is lehet. És azt is, hogy ha valami elsőre nem sikerül, attól még érdemes újból nekifutni. Ezek a látszólag egészen hétköznapi dolgok valójában nagyon komoly iskola-előkészítő feladatok.

És mikor lehet szükség ennél többre?

Nem gondolom, hogy minden nagycsoportos gyereknek fejlesztésre lenne szüksége. Azt sem, hogy minden apró ügyetlenség mögött problémát kellene keresni. Sőt, ettől óvnám is a szülőket.

Ha egy hatéves gyerek egyszer fordítva ír le egy betűt, abból még semmilyen következtetést nem kell levonni. A fejlődés nem egy egyenes vonal, és nem is minden gyerek egyforma ütemben fejlődik. Érdemes viszont jobban odafigyelni, ha azt látjuk, hogy bizonyos nehézségek tartósan, több helyzetben is megjelennek.

Például feltűnően nehéz benne maradnia a feladathelyzetekben. Nem tudja megjegyezni az egyszerűbb, több részből álló utasításokat. Nagyon bizonytalan a mozgása. Kerüli a rajzolást, mert nehéz számára. Nem érti jól a téri fogalmakat. Nehezen igazodik el sorozatokban. Feltűnően gyenge az emlékezete. Vagy az óvónő és a szülő egyszerűen azt érzi, hogy valami még nem állt egészen össze.

Ilyenkor szerintem nem érdemes arra várni, hogy majd az iskola eldönti, valóban volt-e probléma. Egy megfelelő felmérés sokszor már iskola előtt megmutatja, hogy mely területek működnek szépen, és hol lenne szükség egy kis támogatásra.

Sok esetben a felmérés megnyugtató eredményt hoz, és kiderül, hogy nincs semmi különösebb teendő. Ha viszont a nagycsoport elején kiderül, hogy valamelyik képesség éretlenebb, van még egy év a későbbi problémák megelőzésére.

Mire való egy jó iskola-előkészítő?

Semmiképpen nem arra, hogy az óvodából idő előtt iskolát csináljunk.

Én legalábbis nem tartom szerencsésnek, ha az iskola-előkészítés alatt azt értjük, hogy a gyerek egy évvel korábban elkezd feladatlapokat kitölteni, betűket írni és az első osztály tananyagát gyakorolni. Egy jól felépített iskola-előkészítő foglalkozásnak egészen más a feladata.

Játékos helyzetekben fejleszti azokat a képességeket, amelyekre az iskolában szükség lesz: a figyelmet, az emlékezetet, az észlelést, a téri tájékozódást, a testsémát, a finommotorikát, a mozgást, a beszédet, a gondolkodást, a szabálytudatot és a feladattartást.

Közben pedig egy szakembernek lehetősége van arra is, hogy megfigyelje a gyereket. Mi megy neki könnyen? Hol bizonytalan? Milyen segítséggel boldogul? Mi az, ami néhány hét alatt szépen fejlődik, és mi az, amivel esetleg érdemes külön is foglalkozni?

Végezetül még egy gondolat

Az iskolaérettség nem vizsga a gyereknek, és nem vizsga a szülőnek sem. Nem attól lesz valaki „ügyesebb” nagycsoportos, hogy hatévesen már olvas, ír és összead.

A cél nem az, hogy szeptemberben minden gyerek ugyanarról a rajtvonalról induljon. Ilyen rajtvonal nincs. A cél az, hogy a saját lehetőségeihez képest felkészülten érkezzen meg. És ha ehhez valamelyik területen szüksége van egy kis segítségre, akkor sokkal jobb ezt akkor megadni neki, amikor még játékosan, kudarcok nélkül lehet erősíteni az alapokat, mint hónapokkal később, amikor már azt éli meg nap mint nap, hogy a többieknek valami könnyebben megy.

Mert végső soron az a legfontosabb, hogy a szeptember 1-ét a gyerek és a szülő egyaránt aggodalmak nélkül, mosolyogva várja.